Már az első esténken úgy éreztem, jó helyen vagyunk, mikor Bohumil Hrabal törzshelyén, az Arany Tigrishez címzett kocsmában kortyoltam a selymes barnasört. Kicsit feszengtünk ugyan, hiszen minden prágai beszámoló gondosan figyelmeztet arra, hogy a cseh pincérek azonnal hozzák a következő sört, ha poharad ürül – ez esetben korsód, mert pohár sört sok helyen nem is lehet kérni. Mégis, pár nappal később már egyre inkább tudtam értékelni ezt a beszélgetés zsivajától hangos, magyar mércével késdobálónak minősülő kocsmát, mert nem találtunk később olyan helyet, ahol a közönség javát a helybeliek adták. A prágai belváros teljes egészében a külföldieké.
Olyannyira így van ez, hogy szinte kirakatként hat az egész város. Lépten-nyomon menyasszonyi ruhájukat felmarkoló, tornacipőben baktató kínai vagy japán menyasszonyokba botlani, akik fehér atlaszselyem frakkban feszítő vőlegényükkel a Károly-híd lábánál pózolnak, majd vígan pizzáznak egyet a fotózás után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése